Nagyon régóta szeretnék blogot írni. Persze az egész, mint sokan másoknál a beauty blogokkal kezdődött. A gimi alatt teljesen függő voltam, és én is akartam írni egyet. Eddig csak elhaló próbálkozásaim voltak..beauty vonalon. De úgy éreztem, hogy van valami üresség(és nem félreérteni, nem akarom megsérteni ezen blogok íróit, akik közül párat a mai napig olvasok, és szeretek), úgy éreztem, hogy nem tudom teljesen beleadni magam. Vagy talán féltem, hogy mit fog szólnia világ az igazi énemhez. Talán az utóbbi.. nagyon féltem. De többé már nem félek, már tudom, hogy nem kell mindenkinek megfelelnem, hogy ha valakinek nem tetszik, ami bennem van, akkor nem én maradok le valamiről, hanem ő. Hogy az ezekkel az emberekkel, teljesen máshogy rezgünk, ami nem baj, csak nem kell mindenkivel foglalkozni. Szóval elsősorban magamnak szeretném leírnia gondolataimat, hogy ne vesszenek el, egyfajta digitális napló formájában. Ha magadra találsz bennük, akkor annak nagyon fogok örülni. Ha csak annyit érek el, hogy valaki olvassa, és arra gondol,hogy nincs egyedül. Ez már több lesz, mint amit remélhetek.
Nem is tudom, hogy miről fogok írni..illetve tudom, csak nehéz megfogalmazni, mindig nehéz a bennem kavargó rengeteg gondolatot, sokszor én sem látok át rajtuk, de az írás majd segít. Talán.
Mert rengeteg mondanivalóm van szerelemről és magányról, férfiakról, és nőkről..és egy bizonyos fiúról. Én egy olyan lány vagyok, aki hisz a szerelemben, úgy gondolom, hogy ez feltétlenül kell legalább a kapcsolat elején.. persze az évek után maradó kölcsönös szeretet és tisztelet, már más tészta, nem mondom, hogy azzal bármi bajom is lenne. Gyönyörűnek tartom, amikor egy nyugdíjas házaspár kézen fogva sétál a Balaton-parton, és nem gondolom, hogy nekik szerelmesnek kéne lenniük. De nem róluk beszélek, hanem rólunk fiatalokról. Az olyan kapcsolatokról, amikor nem azt érzik a felek, hogyha eltölthetnek egymással fél órát, akkor az a nap legjobb fél órája volt. Ahol csak kényelemből, megszokásból vannak együtt. Ahol ha egy hétig sem találkoznak az rendben van, és nem is hiányolják a párjukat. Ahol úgy beszélnek egymással, ahogy még a kutyával sem kéne.. Tehát hiszek a szerelemben, mert vannak másféle kapcsolatok. Amikor két ember igazán szereti egymást, akkor ezek a dolgok nem történnek meg, mert NEM tudják megtenni egymással. Hogy tudnád bántani azt, akit igazán szeretsz? Hogyan ne fájna az, ha neki fáj valami? Hogy lehet a saját fájdalmad fontosabb az övénél?
Ha véletlenül idetévedtél, és végigolvastad a kis monológomat, azt gondolhatod, hogy egy igazi romantikus, elveszett lélek vagyok. De nem érzem magam elveszettnek, a romantikáról pedig egészen más a véleményem.
Ennyi lenne az első bejegyzés..igen azt hiszem ilyenekről fogok írni, amit gondolok a szerelemről, férfiakról, és nőkről.
Puszi, B.
Kommentek